Összeköttetés két magányos sziget között
Hegedűs Miklós megnyitóbeszéde
Hajóvá változik a Ház - és kezdetét veszi az Utazás. A felejtés tengerében kőfej-szigetek, szájukból füstként néma imádság száll a borús égbolt felé. örökzöld ciprusok lombjából szemek figyelnek, a tájban lépcsős piramisként tikos tűz-templomok emelkednek, melyekben a beavatásra váró lélek önmagával találkozik. Magányos alakok áldozatot mutatnak be az Örökkévalónak, miközben mások a Világ bűneinek terhét hordozzák vállukon. Tehetetlenül, öntudatlanul sodródnak embertömegek végzetük felé, lángnyelvek törnek fel a föld mélyéből, múlt, jelen, jövő egyetlen képben villámlik.
Hangtalan szenvedés, néma várakozás, mélységes csend. Ekkor felhangzik egy sohasem hallott, ismeretlen, örök dallam a vulkánok mélyéből - és virágba borul az Óceán.
- Hol a színpad? Kint-e vagy bent?- kérdi "A kékszakállú herceg vára" prológusában a regős. Kint is, bent is, mondhatjuk, egy művészi alkotást szemlélve. A mű - legyen festmény vagy grafika, plasztika vagy másfajta alkotás, érzéseket, gondolatokat, asszociációkat ébreszt a szemlélőben; kérdéseket intéz hozzá, - és ha mélyebb értelmet hordoz, az élet, a világ és az ember létezésének titkát érinti meg.
Méry Beáta alkotásai több rétegű, több értelmű, egyedi hangon beszélő művek. Ha kellő időt szánunk befogadásukra, lassan megnyílnak és szólni kezdenek hozzánk. Megérinti szívünket a művek sejtelmes hangulata, a motívumok mítikus jellege. Egy különleges érzékenység, a Létezés titkaira fogékony lélek belső világa nyilatkozik meg a szemlélő számára.
Méry Beáta a Felvidékről, Csallóközből származik. Budapesten végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, sokszorosító grafika szakon. Hosszabb időt töltött ösztöndíjjal Indonéziában, ami művészetére maradandó hatást tett. Mostani kiállításának címe: „Összeköttetés két magányos sziget között" utal a két helyszínre, Csallóközre és Indonéziára, mint szigetre, melyek meghatározó élményeket jelentenek életében.
Méry Beáta a Teljességet keresi műveiben. Mély érdeklődéssel fordul távoli kultúrák, ősi tradíciók szimbólumai felé, fáradhatatlanul kutatja a kifejezési lehetőségeket. Jellemző, hogy diplomamunkájának ezt a címet adta: „A világmindenség modellezése: kör alakú kozmoszábrázolások". Ebben is megnyilvánul az univerzális érdeklődés, ami lényére és munkásságára jellemző. Alkotásaiban nem ritkán bonyolult jelképrendszerek szövevénye jelenik meg, amit organikus formák keretébe illeszt. Áramló, fodrozódó, örvénylő alakzatok között emberi alakok, szimbolikus építmények láthatóak. Szinte minden alkotásán felfedezhetjük az ős-ellentéteket, a Világot fenntartó és formáló Erők polárisan szembenálló minőségeit: Ég és Föld, Tűz és Víz, Keletkezés és Elmúlás, Álom és Valóság.
Átváltozásokat, folyamatokat, sarjadó és hervadó növény-szerű alakzatokat látunk, kis „kerek" világokat, melyeket a megszokott földi törvényektől eltérő törvényszerűségek uralnak. Néhol vízként vagy füstként áramló terekben apró emberi alakok sokaságát látjuk, olykor mindenféle ténykedés közepette, máskor tehetetlenül sodródva a létezés áramában. Mintha a Teremtés ősi korszakaiba nyernénk betekintést egy-egy alkotáson keresztül, az Őskezdet idejébe, amiről az egyik legősibb ránk maradt szöveg, a Rigvéda így beszél:
Rigvéda: Teremtés Himnusz (Szabó Lőrinc fordítása)
Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul? és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?
Hogyan születik meg egy kép? Alkalmam volt néhány festmény létrejöttét nyomon követni. A kezdeti, nagyvonalú indításnál izgalmasan megmunkált felületek jönnek létre, majd fokozatosan kialakul a kép fő szerkezeti váza, és elindul egyfajta párbeszéd a mű és a művész között. Néha a folyamat megtorpan, majd újabb asszociációk, képi ötletek érkeznek, újabb motívumok jelennek meg. Egyre aprólékosabb, finomabb részletek rajzolódnak ki, a színek kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, nem ritkán heteken át tartó alkotási folyamat során. Beáta közben szavakat, gondolatokat, vers-részleteket jegyez fel vázlatkönyvébe. Munka közben általában a földön ül vagy térdel, mintha imádkozna. Egy hosszabb-rövidebb érlelődési folyamat végén, átalakulások során át elkészül a festmény. Akárcsak a képeken látható organikus formák, a mű maga is úgy viselkedik, mint egy élőlény, növekszik, fejlődik, egyre bonyolultabb és kifinomultabb struktúrák felé halad. Paul Klee ezt mondja az alkotásról: „Az út fontosabb, mint a kész mű" de hozzáteszi: „Az útnak tükröződnie kell a műben"
Külön figyelmet érdemelnek Méry Beáta batik képei. Indonéziai tanulmányútján sajátította el a batikfestés technikáját, ami igen bonyolult, nagy türelmet igénylő munkafolyamat. A viasszal fedett részeket az éppen használt szín nem érinti, és annyiszor kell leolvasztani és felvinni a textilanyagra a viaszt, ahány színt használ a művész. Az itt látható, három részből álló batik alkotás középső, nagyméretű eleme hátulról van megvilágítva, ez adja a különleges hatását.
A színeket figyelve változást figyelhetünk meg Méry Beáta képein az idő múltával. Régebbi alkotásain két fő szín, a kék és a barna jelenik meg - az Ég és a Föld színe, de kék a víz színe is, ami szinte minden képen látható. Beáta tavaly nyáron Erdélyben dolgozott, és ott új színek jelentek meg képein, feltűnt a zöld, és meleg aranysárga és pirosas színárnyalatok is. A meghívón található kép - a címe: „Istentava"- ennek az időszaknak a legérettebb, legszebb alkotása.
Múlt év őszén Beáta meghívást kapott egy bulgáriai művésztelepre, és ott, a táj, az emberek, a még eleven hagyományok hatására képein izzó vörös színek jelentek meg. Egy triptichon született, amit talán egyfajta tetőpontként jelölhetünk meg, amihez egy plasztikai alkotás és a vörös színt természeti és mesterséges formák alakzataiban felmutató installáció, és egy videó is társul.
Végül szeretnék a kiállítás címére visszatérni:
„Összeköttetés két magányos sziget között". A külső világban ismert két szigetet, a Csallóközt és az indonéz szigetvilágot, melyek Beáta életében olyan jelentős szerepet kaptak, már említettem a bevezetőben. De a „sziget" szó metafora is egyben, és a „magányos" jelző azt sejteti, hogy végső soron rólunk, emberekről van szó. Mindannyian ismerjük a magányt, valamennyien szigetek vagyunk az emberiség óceánjában - és mindannyian társra, közösségre vágyunk. A művész pedig még azért is fokozottan magányos, mert saját művein át, mint valami tükörben, élesebben tudatosul egyedi és megismételhetetlen volta, senkihez sem hasonlítható individualitása. Ám ahogyan kihangsúlyozza, az alkotás egyben oldja is ezt a magányosságot, mert általa szólítja meg embertársait a művész - és reménykedik abban, hogy műveinek dadogása értésre lel mások lelkében. Ez lehet talán az „összeköttetés", amit a kiállítás címében olvasunk. Méry Beáta "Óceánvirágzás" című, Indonéziában írott versében visszatér ez a sor: "Magányok virága, világok magánya".
Igen, az alkotó művész magányos sziget a sokaság tengerében, és művével mintegy megszólítja, kérleli embertársait, hogy figyeljenek rá, fedezzék fel rejtett lényét, igazi valóját a művek fátyla mögött.
Befejezésül felolvasnám Rainer Maria Rilke "Sziget "című versét:
A martban az utat ár mossa szét
hamarosan, s egyenlő lesz a szint
körben; de kint a kis sziget szemét
hunyva tartja; a gát kuszán kering
lakói körül, akik átaludt
létre születnek, hol világot vétnek
s hallgatnak; mivel ők ritkán beszélnek
és sírirata minden mondatuk
egy ismeretlennek, az árba dőltnek,
mely értelmetlenül zúdul s marad;
így miről pillantásuk számot ad
gyermekségüktől: nem illeti őket,
túlnagy, részvétlen, odaküldött többlet,
mely még fokozza csak magányukat.
Mintha holdbéli mély kráterfenéken
feküdne, gát övez minden tanyát,
s belül a kerteket egyféleképpen
öltöztették, s mint az árvák haját,
egyformán fésülték a viharok,
nyers nevelők, halálfélelmet keltve.
Ilyenkor otthon ülnek, a komód
lapján ritka dolgaik nézegetve
ferde tükörből. Majd kilép az ajtó
elé egy fiú este és sóhajtó
lágy hangon húzza a harmonikát;
a dallam egy idegen kikötőé.
És kint naggyá, szinte fenyegetővé
formál a hátán egy birkát a gát.
A Belső van közel csak; távoli
minden más. És ez a Belső szakadatlan
tolul, telítődik és mondhatatlan.
A sziget olyan, mint egy túlkicsi
csillag, mit a tér nem lát s szertedúl
öntudatlan szörnytettei során,
hogy majd süketen, világtalanul,
csupán
azért, hogy mindez mégis véget érjen,
vaktában próbál futni a maga
útján, amelynek terve nincs meg a
bolygók, napok, tejutak rendszerében.
(Vajda Endre fordítása)
De ezt a csillagot egyszer mégis magához vonzza egy Örökkévaló Lényből áradó Szeretet, akiben mindnyájan egyek vagyunk.
(Elhangzott 2022. április 30-án, Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Központban)
Sóvári Melinda:
MÉRY BEÁTA KÉPEI ELÉ
~
Úgy tartják, az ikon akkor felel meg rendeltetésének, ha fényt áraszt, a fényt ugyanis nem lehetséges ráfesteni a képre - az vagy sugárzik belőle, vagy sem. Méry Beáta képeiben titokzatos fényforrás rejtezik, mely átragyogtatja, átlényegíti a színeket, s az apró figurákat, melyekből a kép egy egésszé áll össze. Formájukat, felépítésüket tekintve első ránézésre mintha szőnyegeket látnánk. Ám közelebbről szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a felületnek szőttes textúrához vajmi kevés köze van. Szövedék jellegét a sajátos módon felépített festés és a grafikai eljárás együttes alkalmazása adja. Parafadugó-pecséthenger segítségével képződtek ama rusztikus, nyomott felületek, melyeken hol élesen, hol töredékesen rajzolódik ki a mintázat, amely narratívan egészíti ki a geometrikus, dekoratív, festett felületeket. A képek négy, az emberiség sorsát alapvetően meghatározó témát járnak körbe – a szó szorosabb és tágabb értelmében is - ezek; a háborúk, a katasztrófák, a betegségek, és a bűnök. A nagy egész mozaikszerűen épül fel – s a kompozíció, a ritmusok lüktetése, a ciklikusan visszatérő elemek, az emberfolyam körben járása organikussá teszi, élettel telíti, megmozdítja a statikus geometriát. A lüktetést, pulzálást a színek dinamikus használata erősíti. A hagyományos értelemben vett szőnyeg vagy dekoratív, vagy narratív, nem bír igazán képi jelleggel – miféle varázsszőnyegek hát ezek? Hová, mi felé repítenek bennünket, mire próbálnak rámutatni?
Beátával az egyetemi éveink alatt ismerkedtem meg. Így hát valamelyest nyomon követhettem e sorozat születését, alakulását, mely a diploma évében készült. Munkám során engem is hasonló kérdések foglalkoztattak, s alkalmanként megosztottuk egymással gondolatainkat, együtt fejtegettük a világ nagy kérdéseinek áthatolhatatlan szövedékét - hol szavakkal, hol ki-ki saját képalkotó eszközével; ő a dugónyomatok láncolatával, én cérnaszálakkal. Mindkettőnk munkájának gyümölcse valamiféleképp szövevény jelleggel bír. Bea itt látható alkotásai hatásukban a keleti, orientalista tradíció jellegzetességeit mutatják, utalnak az imaszőnyegre, a mandalaformára, de mégsem kötődnek irányzottan egyik valláshoz sem. Számomra a fényforrás kérdése a legérdekesebb. A színek és formák szinte úsznak, morajlanak ebben a fényáradatban. A koncentrikus elrendezés befelé – nem csupán a kép közepe felé, hanem annak belsejébe irányítja, vonzza a figyelmet. A kép tere kibővül, mintegy kaput nyitva egy negyedik dimenzióba - mintha maga az Úristen válna láthatóvá, aki előtt transzparensen fut végig – mind térben mind időben – az emberiség történelme az ornamentika által, tele háborúval, bűnnel, betegséggel és katasztrófával. Körbe-körbe fut megállás nélkül, folytonosan ismétlődve, vaskos évezredeken keresztül, s közben tán észre sem veszi azt, Aki mind e mögött húzódik, figyel, várakozik – olykor beavatkozik, mert szerető, Atyai szíve nehezen viseli az őt semmibe vevő, hűtlen, bűnökkel terhelt, iránta közömbössé vált gyermekeit. A tékozló fiait visszaváró, irgalmas Atya szomorú s egyben reményt keltő portréi ezek. A tiszta, leegyszerűsített, letisztult megfogalmazási mód kibontja, megformálja az Ő arcát. A felületes szemlélő számára rejtve marad, de aki az igazság útján jár, az a rétegeken keresztül rálelhet, találkozhat Ővele.
Beátával mindketten vonzódunk az archaikus falusi életmódhoz. A fővárosban töltött évek alatt egyre nyomasztóbbá vált számunkra az a fogyasztói kultúra, mely igen gyorsan árasztotta el országunkat, s vont magával egy multikulturális áramlatot. Ebben a közegben a magyar ember identitása megkérdőjeleződik. Napjaink szürke egymásutániságából bár tarkállani látszanak események, de ezek mégsem azok az ünnepek, amelyeket elődeink megültek. Ma mindannyian mesterséges, személytelen világban botorkálunk, még nemi identitásunk, világhoz való viszonyunk is kérdéses, mert az Isten nélküli világ sivár, szomorú, sötét és értelmetlen. Neonfények, energiatakarékos fényforrások, ledek világítják meg környezetünket, melyek hamis képet, torzult színeket mutatnak. Hová lett a tűz? Se bennünk, se kívülünk … Valami kihűlt, ellangyosult, a szívek megfagytak, s a városokban egymás arcát sem vesszük észre – nem hogy Megváltónkét.
Beáta egy határainkon túli kisvárosból jött, ahol magyarnak lenni már-már nem is ajánlatos. Ő mégis, sőt annál inkább ragaszkodik gyökereihez. Megérinti a régi világ szemlélete, próbálja magába szívni elődeink örökségét, kutatja eredetét, s ugyanakkor nyitott az újra, friss, bátran kísérletező és dinamikus alkotó. Munkáiban képes átmenetet képezni régi és új között, a profanitásból a szakralitás felé vezetni a tekintetet. Amihez nyúl, ott mély gondolatokat, igazi kérdésfeltevéseket, őszinte útkeresést sejteni, s bár a gyötrelmek nála is hozzátartoznak az alkotó folyamathoz, a kész műveken rendkívül sok játékosság, finomság, vitalitás figyelhető meg. Még akkor is, ha súlyos mondanivalót fejtegetnek. Témájuk nem kisebb, mint az örök emberi kérdések; honnan jövünk, s merre tartunk, mi az utunk, s mikor, hogyan tudnánk, egyáltalán képesek vagyunk-e nyugvó pontra lelni az örök körforgásban, élet-halál harcban? Képesek vagyunk-e fejlődni, önmagunkat meghaladni, felismerni számos hibánkat, bűneink okát, következményeit, felismerni azt az egy igazságot, melyet Megváltónk hirdetett? Képesek vagyunk-e azt az élő Szeretetet felfogni, befogadni, mely irgalmasan magához von mindannyiunkat, s Aki az egyetlen, aki képes megmenteni pusztuló világunkat? Mert hiszen Őbenne áll fenn minden, s Őbenne van a remény, az élet valódi értelme. Képesek vagyunk-e felismerni az egyetlen, igaz fényforrást, a világosságot, még mielőtt késő lenne…? Bea így foglalta össze ezt a kérdés kört: „Van-e tehát kitörési lehetőség a végeláthatatlan szenvedés-folyamból?”
Gondoljuk meg, kicsoda ez a fényforrás? A válaszokhoz, a boldoguláshoz először is meg kellene ismernünk Őt.:
(Jn 1; 9-11))
„ Az igazi világosság,
Mely minden embert megvilágosít,
A világba jött.
A világban volt,
A világ ő általa lett,
Mégsem ismerte föl őt a világ.
Tulajdonába jött,
De övéi nem fogadták be.”
Végezetül a Szűzanya áldását szeretném kérni erre a kiállításra, amely valóban templom falaira méltó – a Szent Szűz segítsen, járjon közben értünk, hogy ezen képek által is minél több szív nyíljon meg és keljen föl benne az a nap, melynek gyógyító, éltető fényében felismerhetjük Isten valódi arcát, s amelyben saját lelkünk képmására lelhetünk.
Budapest, 2016. május 31.
Elhangzott 2016. június 3-án, a Szerbtemplom Galériában, Balassagyarmaton.
Hegedűs Miklós megnyitóbeszéde
Hajóvá változik a Ház - és kezdetét veszi az Utazás. A felejtés tengerében kőfej-szigetek, szájukból füstként néma imádság száll a borús égbolt felé. örökzöld ciprusok lombjából szemek figyelnek, a tájban lépcsős piramisként tikos tűz-templomok emelkednek, melyekben a beavatásra váró lélek önmagával találkozik. Magányos alakok áldozatot mutatnak be az Örökkévalónak, miközben mások a Világ bűneinek terhét hordozzák vállukon. Tehetetlenül, öntudatlanul sodródnak embertömegek végzetük felé, lángnyelvek törnek fel a föld mélyéből, múlt, jelen, jövő egyetlen képben villámlik.
Hangtalan szenvedés, néma várakozás, mélységes csend. Ekkor felhangzik egy sohasem hallott, ismeretlen, örök dallam a vulkánok mélyéből - és virágba borul az Óceán.
- Hol a színpad? Kint-e vagy bent?- kérdi "A kékszakállú herceg vára" prológusában a regős. Kint is, bent is, mondhatjuk, egy művészi alkotást szemlélve. A mű - legyen festmény vagy grafika, plasztika vagy másfajta alkotás, érzéseket, gondolatokat, asszociációkat ébreszt a szemlélőben; kérdéseket intéz hozzá, - és ha mélyebb értelmet hordoz, az élet, a világ és az ember létezésének titkát érinti meg.
Méry Beáta alkotásai több rétegű, több értelmű, egyedi hangon beszélő művek. Ha kellő időt szánunk befogadásukra, lassan megnyílnak és szólni kezdenek hozzánk. Megérinti szívünket a művek sejtelmes hangulata, a motívumok mítikus jellege. Egy különleges érzékenység, a Létezés titkaira fogékony lélek belső világa nyilatkozik meg a szemlélő számára.
Méry Beáta a Felvidékről, Csallóközből származik. Budapesten végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, sokszorosító grafika szakon. Hosszabb időt töltött ösztöndíjjal Indonéziában, ami művészetére maradandó hatást tett. Mostani kiállításának címe: „Összeköttetés két magányos sziget között" utal a két helyszínre, Csallóközre és Indonéziára, mint szigetre, melyek meghatározó élményeket jelentenek életében.
Méry Beáta a Teljességet keresi műveiben. Mély érdeklődéssel fordul távoli kultúrák, ősi tradíciók szimbólumai felé, fáradhatatlanul kutatja a kifejezési lehetőségeket. Jellemző, hogy diplomamunkájának ezt a címet adta: „A világmindenség modellezése: kör alakú kozmoszábrázolások". Ebben is megnyilvánul az univerzális érdeklődés, ami lényére és munkásságára jellemző. Alkotásaiban nem ritkán bonyolult jelképrendszerek szövevénye jelenik meg, amit organikus formák keretébe illeszt. Áramló, fodrozódó, örvénylő alakzatok között emberi alakok, szimbolikus építmények láthatóak. Szinte minden alkotásán felfedezhetjük az ős-ellentéteket, a Világot fenntartó és formáló Erők polárisan szembenálló minőségeit: Ég és Föld, Tűz és Víz, Keletkezés és Elmúlás, Álom és Valóság.
Átváltozásokat, folyamatokat, sarjadó és hervadó növény-szerű alakzatokat látunk, kis „kerek" világokat, melyeket a megszokott földi törvényektől eltérő törvényszerűségek uralnak. Néhol vízként vagy füstként áramló terekben apró emberi alakok sokaságát látjuk, olykor mindenféle ténykedés közepette, máskor tehetetlenül sodródva a létezés áramában. Mintha a Teremtés ősi korszakaiba nyernénk betekintést egy-egy alkotáson keresztül, az Őskezdet idejébe, amiről az egyik legősibb ránk maradt szöveg, a Rigvéda így beszél:
Rigvéda: Teremtés Himnusz (Szabó Lőrinc fordítása)
Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul? és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?
Hogyan születik meg egy kép? Alkalmam volt néhány festmény létrejöttét nyomon követni. A kezdeti, nagyvonalú indításnál izgalmasan megmunkált felületek jönnek létre, majd fokozatosan kialakul a kép fő szerkezeti váza, és elindul egyfajta párbeszéd a mű és a művész között. Néha a folyamat megtorpan, majd újabb asszociációk, képi ötletek érkeznek, újabb motívumok jelennek meg. Egyre aprólékosabb, finomabb részletek rajzolódnak ki, a színek kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, nem ritkán heteken át tartó alkotási folyamat során. Beáta közben szavakat, gondolatokat, vers-részleteket jegyez fel vázlatkönyvébe. Munka közben általában a földön ül vagy térdel, mintha imádkozna. Egy hosszabb-rövidebb érlelődési folyamat végén, átalakulások során át elkészül a festmény. Akárcsak a képeken látható organikus formák, a mű maga is úgy viselkedik, mint egy élőlény, növekszik, fejlődik, egyre bonyolultabb és kifinomultabb struktúrák felé halad. Paul Klee ezt mondja az alkotásról: „Az út fontosabb, mint a kész mű" de hozzáteszi: „Az útnak tükröződnie kell a műben"
Külön figyelmet érdemelnek Méry Beáta batik képei. Indonéziai tanulmányútján sajátította el a batikfestés technikáját, ami igen bonyolult, nagy türelmet igénylő munkafolyamat. A viasszal fedett részeket az éppen használt szín nem érinti, és annyiszor kell leolvasztani és felvinni a textilanyagra a viaszt, ahány színt használ a művész. Az itt látható, három részből álló batik alkotás középső, nagyméretű eleme hátulról van megvilágítva, ez adja a különleges hatását.
A színeket figyelve változást figyelhetünk meg Méry Beáta képein az idő múltával. Régebbi alkotásain két fő szín, a kék és a barna jelenik meg - az Ég és a Föld színe, de kék a víz színe is, ami szinte minden képen látható. Beáta tavaly nyáron Erdélyben dolgozott, és ott új színek jelentek meg képein, feltűnt a zöld, és meleg aranysárga és pirosas színárnyalatok is. A meghívón található kép - a címe: „Istentava"- ennek az időszaknak a legérettebb, legszebb alkotása.
Múlt év őszén Beáta meghívást kapott egy bulgáriai művésztelepre, és ott, a táj, az emberek, a még eleven hagyományok hatására képein izzó vörös színek jelentek meg. Egy triptichon született, amit talán egyfajta tetőpontként jelölhetünk meg, amihez egy plasztikai alkotás és a vörös színt természeti és mesterséges formák alakzataiban felmutató installáció, és egy videó is társul.
Végül szeretnék a kiállítás címére visszatérni:
„Összeköttetés két magányos sziget között". A külső világban ismert két szigetet, a Csallóközt és az indonéz szigetvilágot, melyek Beáta életében olyan jelentős szerepet kaptak, már említettem a bevezetőben. De a „sziget" szó metafora is egyben, és a „magányos" jelző azt sejteti, hogy végső soron rólunk, emberekről van szó. Mindannyian ismerjük a magányt, valamennyien szigetek vagyunk az emberiség óceánjában - és mindannyian társra, közösségre vágyunk. A művész pedig még azért is fokozottan magányos, mert saját művein át, mint valami tükörben, élesebben tudatosul egyedi és megismételhetetlen volta, senkihez sem hasonlítható individualitása. Ám ahogyan kihangsúlyozza, az alkotás egyben oldja is ezt a magányosságot, mert általa szólítja meg embertársait a művész - és reménykedik abban, hogy műveinek dadogása értésre lel mások lelkében. Ez lehet talán az „összeköttetés", amit a kiállítás címében olvasunk. Méry Beáta "Óceánvirágzás" című, Indonéziában írott versében visszatér ez a sor: "Magányok virága, világok magánya".
Igen, az alkotó művész magányos sziget a sokaság tengerében, és művével mintegy megszólítja, kérleli embertársait, hogy figyeljenek rá, fedezzék fel rejtett lényét, igazi valóját a művek fátyla mögött.
Befejezésül felolvasnám Rainer Maria Rilke "Sziget "című versét:
A martban az utat ár mossa szét
hamarosan, s egyenlő lesz a szint
körben; de kint a kis sziget szemét
hunyva tartja; a gát kuszán kering
lakói körül, akik átaludt
létre születnek, hol világot vétnek
s hallgatnak; mivel ők ritkán beszélnek
és sírirata minden mondatuk
egy ismeretlennek, az árba dőltnek,
mely értelmetlenül zúdul s marad;
így miről pillantásuk számot ad
gyermekségüktől: nem illeti őket,
túlnagy, részvétlen, odaküldött többlet,
mely még fokozza csak magányukat.
Mintha holdbéli mély kráterfenéken
feküdne, gát övez minden tanyát,
s belül a kerteket egyféleképpen
öltöztették, s mint az árvák haját,
egyformán fésülték a viharok,
nyers nevelők, halálfélelmet keltve.
Ilyenkor otthon ülnek, a komód
lapján ritka dolgaik nézegetve
ferde tükörből. Majd kilép az ajtó
elé egy fiú este és sóhajtó
lágy hangon húzza a harmonikát;
a dallam egy idegen kikötőé.
És kint naggyá, szinte fenyegetővé
formál a hátán egy birkát a gát.
A Belső van közel csak; távoli
minden más. És ez a Belső szakadatlan
tolul, telítődik és mondhatatlan.
A sziget olyan, mint egy túlkicsi
csillag, mit a tér nem lát s szertedúl
öntudatlan szörnytettei során,
hogy majd süketen, világtalanul,
csupán
azért, hogy mindez mégis véget érjen,
vaktában próbál futni a maga
útján, amelynek terve nincs meg a
bolygók, napok, tejutak rendszerében.
(Vajda Endre fordítása)
De ezt a csillagot egyszer mégis magához vonzza egy Örökkévaló Lényből áradó Szeretet, akiben mindnyájan egyek vagyunk.
(Elhangzott 2022. április 30-án, Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Központban)
Sóvári Melinda:
MÉRY BEÁTA KÉPEI ELÉ
~
Úgy tartják, az ikon akkor felel meg rendeltetésének, ha fényt áraszt, a fényt ugyanis nem lehetséges ráfesteni a képre - az vagy sugárzik belőle, vagy sem. Méry Beáta képeiben titokzatos fényforrás rejtezik, mely átragyogtatja, átlényegíti a színeket, s az apró figurákat, melyekből a kép egy egésszé áll össze. Formájukat, felépítésüket tekintve első ránézésre mintha szőnyegeket látnánk. Ám közelebbről szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a felületnek szőttes textúrához vajmi kevés köze van. Szövedék jellegét a sajátos módon felépített festés és a grafikai eljárás együttes alkalmazása adja. Parafadugó-pecséthenger segítségével képződtek ama rusztikus, nyomott felületek, melyeken hol élesen, hol töredékesen rajzolódik ki a mintázat, amely narratívan egészíti ki a geometrikus, dekoratív, festett felületeket. A képek négy, az emberiség sorsát alapvetően meghatározó témát járnak körbe – a szó szorosabb és tágabb értelmében is - ezek; a háborúk, a katasztrófák, a betegségek, és a bűnök. A nagy egész mozaikszerűen épül fel – s a kompozíció, a ritmusok lüktetése, a ciklikusan visszatérő elemek, az emberfolyam körben járása organikussá teszi, élettel telíti, megmozdítja a statikus geometriát. A lüktetést, pulzálást a színek dinamikus használata erősíti. A hagyományos értelemben vett szőnyeg vagy dekoratív, vagy narratív, nem bír igazán képi jelleggel – miféle varázsszőnyegek hát ezek? Hová, mi felé repítenek bennünket, mire próbálnak rámutatni?
Beátával az egyetemi éveink alatt ismerkedtem meg. Így hát valamelyest nyomon követhettem e sorozat születését, alakulását, mely a diploma évében készült. Munkám során engem is hasonló kérdések foglalkoztattak, s alkalmanként megosztottuk egymással gondolatainkat, együtt fejtegettük a világ nagy kérdéseinek áthatolhatatlan szövedékét - hol szavakkal, hol ki-ki saját képalkotó eszközével; ő a dugónyomatok láncolatával, én cérnaszálakkal. Mindkettőnk munkájának gyümölcse valamiféleképp szövevény jelleggel bír. Bea itt látható alkotásai hatásukban a keleti, orientalista tradíció jellegzetességeit mutatják, utalnak az imaszőnyegre, a mandalaformára, de mégsem kötődnek irányzottan egyik valláshoz sem. Számomra a fényforrás kérdése a legérdekesebb. A színek és formák szinte úsznak, morajlanak ebben a fényáradatban. A koncentrikus elrendezés befelé – nem csupán a kép közepe felé, hanem annak belsejébe irányítja, vonzza a figyelmet. A kép tere kibővül, mintegy kaput nyitva egy negyedik dimenzióba - mintha maga az Úristen válna láthatóvá, aki előtt transzparensen fut végig – mind térben mind időben – az emberiség történelme az ornamentika által, tele háborúval, bűnnel, betegséggel és katasztrófával. Körbe-körbe fut megállás nélkül, folytonosan ismétlődve, vaskos évezredeken keresztül, s közben tán észre sem veszi azt, Aki mind e mögött húzódik, figyel, várakozik – olykor beavatkozik, mert szerető, Atyai szíve nehezen viseli az őt semmibe vevő, hűtlen, bűnökkel terhelt, iránta közömbössé vált gyermekeit. A tékozló fiait visszaváró, irgalmas Atya szomorú s egyben reményt keltő portréi ezek. A tiszta, leegyszerűsített, letisztult megfogalmazási mód kibontja, megformálja az Ő arcát. A felületes szemlélő számára rejtve marad, de aki az igazság útján jár, az a rétegeken keresztül rálelhet, találkozhat Ővele.
Beátával mindketten vonzódunk az archaikus falusi életmódhoz. A fővárosban töltött évek alatt egyre nyomasztóbbá vált számunkra az a fogyasztói kultúra, mely igen gyorsan árasztotta el országunkat, s vont magával egy multikulturális áramlatot. Ebben a közegben a magyar ember identitása megkérdőjeleződik. Napjaink szürke egymásutániságából bár tarkállani látszanak események, de ezek mégsem azok az ünnepek, amelyeket elődeink megültek. Ma mindannyian mesterséges, személytelen világban botorkálunk, még nemi identitásunk, világhoz való viszonyunk is kérdéses, mert az Isten nélküli világ sivár, szomorú, sötét és értelmetlen. Neonfények, energiatakarékos fényforrások, ledek világítják meg környezetünket, melyek hamis képet, torzult színeket mutatnak. Hová lett a tűz? Se bennünk, se kívülünk … Valami kihűlt, ellangyosult, a szívek megfagytak, s a városokban egymás arcát sem vesszük észre – nem hogy Megváltónkét.
Beáta egy határainkon túli kisvárosból jött, ahol magyarnak lenni már-már nem is ajánlatos. Ő mégis, sőt annál inkább ragaszkodik gyökereihez. Megérinti a régi világ szemlélete, próbálja magába szívni elődeink örökségét, kutatja eredetét, s ugyanakkor nyitott az újra, friss, bátran kísérletező és dinamikus alkotó. Munkáiban képes átmenetet képezni régi és új között, a profanitásból a szakralitás felé vezetni a tekintetet. Amihez nyúl, ott mély gondolatokat, igazi kérdésfeltevéseket, őszinte útkeresést sejteni, s bár a gyötrelmek nála is hozzátartoznak az alkotó folyamathoz, a kész műveken rendkívül sok játékosság, finomság, vitalitás figyelhető meg. Még akkor is, ha súlyos mondanivalót fejtegetnek. Témájuk nem kisebb, mint az örök emberi kérdések; honnan jövünk, s merre tartunk, mi az utunk, s mikor, hogyan tudnánk, egyáltalán képesek vagyunk-e nyugvó pontra lelni az örök körforgásban, élet-halál harcban? Képesek vagyunk-e fejlődni, önmagunkat meghaladni, felismerni számos hibánkat, bűneink okát, következményeit, felismerni azt az egy igazságot, melyet Megváltónk hirdetett? Képesek vagyunk-e azt az élő Szeretetet felfogni, befogadni, mely irgalmasan magához von mindannyiunkat, s Aki az egyetlen, aki képes megmenteni pusztuló világunkat? Mert hiszen Őbenne áll fenn minden, s Őbenne van a remény, az élet valódi értelme. Képesek vagyunk-e felismerni az egyetlen, igaz fényforrást, a világosságot, még mielőtt késő lenne…? Bea így foglalta össze ezt a kérdés kört: „Van-e tehát kitörési lehetőség a végeláthatatlan szenvedés-folyamból?”
Gondoljuk meg, kicsoda ez a fényforrás? A válaszokhoz, a boldoguláshoz először is meg kellene ismernünk Őt.:
(Jn 1; 9-11))
„ Az igazi világosság,
Mely minden embert megvilágosít,
A világba jött.
A világban volt,
A világ ő általa lett,
Mégsem ismerte föl őt a világ.
Tulajdonába jött,
De övéi nem fogadták be.”
Végezetül a Szűzanya áldását szeretném kérni erre a kiállításra, amely valóban templom falaira méltó – a Szent Szűz segítsen, járjon közben értünk, hogy ezen képek által is minél több szív nyíljon meg és keljen föl benne az a nap, melynek gyógyító, éltető fényében felismerhetjük Isten valódi arcát, s amelyben saját lelkünk képmására lelhetünk.
Budapest, 2016. május 31.
Elhangzott 2016. június 3-án, a Szerbtemplom Galériában, Balassagyarmaton.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Matyus Dóra
Megfigyelte-e már közületek valaki, hogyan kaparásznak a kakasok vagy a csirkék? Egyáltalán nem néznek a lábuk alá. Lázasan csipegetnek, majd kiegyenesednek, s a tekintetük akkor már sehová sem néz. Vaktában gereblyéznek párat, azután lehajolnak ismét és izgatottan keresgélnek tovább.
Sejtik vajon, hogy hová lépnek, vagy csak engedik, hogy teljesen a véletlen vezesse lábukat? Máshogyan cselekedni valószínűleg testileg sem volnának képesek. Napjaik java része kereséssel telik, váltogatják egymást a tudatos és tudattalan mozdulatok a vágyott cél felé. S mikor találnak valamit, az mindig meglepetés.
Egy ilyen direkt képet azért hoztam Beának, mert ő beszél az állatok nyelvén, és talán látja a "drámát" ebben az apróságban — azt hiszem, mindketten hajlamosak vagyunk rá, hogy lássuk.
Művészkedünk, ha kell, ha nem, papír fölé görnyedünk, kapirgálunk a tollunkkal — keresgetünk valamit. Mindig éhezünk.
És mi is félig vakon dolgozunk: kicsit tudjuk, hogy merre induljunk, és nagyjából sejtjük már, hogy mibe botolhatunk - mégis a legmerészebb csemegékben reménykedünk minden vonalhúzásunkkal.
Muszáj telerajzolni azt a papírt! Mert mindenhol lehetnek még csillagok és érckutak, oda-vissza titkok, melyeket csak most, csak Ez az alkotó tudhat felfejteni.
A grafikus mélyre akar fúrni: karctűjével, vésőkésével fémekben és fákban kutat időtlenül, s egyszerre megadatik hirtelen, hogy átlyukasztott boros dugók kis parafatávcsövén keresztül az Óperenciás tengeren túlra pillanthasson.
Amit most látunk, nagyon is tudatos és komoly munka, nem öncélú kapargatás — földbe mártott tollhegy mentén lüktetnek, itt a lapokon, mélységeink hajszálerei. S ahogy ez a forrongó anyag minden irányba mozog, él, robban, egyszerre szétfeszülnek a látóhatáron Bea ragyogó síkjai.
A művésznőt szeretik a színek. Ő felöleli, elringatja őket, s közben, mint egy görög jósnő, kegyetlen történeteket mesél nekik, egy keresztes lovag hitével bíztatja mindüket, majd kelet felé forduló arccal dúdol nekik altatót… ők pedig készséggel felveszik barátnőjük ritmusát s egyetemes körtáncba rendeződnek.
Ajánlom mindezért kedves vendégeinknek, hogy hajtsák meg fejeiket, nézzenek le a földre, lássák meg, keressék a mélyben zsizsegő gyökereket! Kívánják az igaz mellett a szépet, a gödrökre terítsenek színes szőnyeget! Térdeljenek rá bizalommal, és repüljenek az ég felé!
Elhangzott 2014. november 8-án, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Hunyadi Kultúrműhelyben, az Apokrif c. kiállítás megnyitóbeszédeként.